GALÉRIA

Üvegaranyozás, Üvegcímtáblák

Ezernyolcszázhetvenháromban Pest, Buda, és Óbuda egyesítésével megszületett Magyarország új fővárosa, Budapest. A város egyesítése és a századforduló
között eltelt huszonhét évben Budapest világvárossá fejlődését hallatlan gazdasági és kulturális dinamizmusa, valamint egységes építészeti stílusa, a historizmus határozta meg. A város tudatosan kialakított arculata eleganciájában világvárosi színvonalat képviselt.

A tizenkilencedik század elején Angliában, majd a század utolsó harmadában Magyarország városaiban, így Budapesten is megjelentek azok az üzletportálok, kirakatok, amelyek igényes megjelenésükkel szavatolták az üzletben folyó tevékenység minőségét, nagy jelentőséget tulajdonítva az első benyomás meghatározó élményének. Kijelenthető, hogy esztétikai hatásukon kívül kulturális, szociokulturális és minőség-reprezentációs üzeneteket is közvetítettek, nemcsak lokális szinten értelmezhetően.

A korabeli várostervező építészek az épületeik alsó utcai frontján lévő üzletek portáljait is megtervezték, nem ritkán az egész utcakép ilyen irányú arculatát egységként kezelve.

Így a lábazati részek betétei, a párkányok, frízek és pillérek dekoratív és egységes tervezése által az üzleti portálok összhangban voltak az épület homlokzatával, valamint látványos térelemként is funkcionáltak. A portálok szerkezetét műbútorasztalos mesterek készítették, többnyire nemesebb keményfából. Később a portálszerkezeteket a faanyag mellett már öntöttvasból, bronzból, majd acélból is készítették.

Az ezernyolcszáznyolcvanas években az üzletportálokon megjelenő feliratok
tipográfiai tervezésére, kivitelezésére új, iparművészeti igényű iparág jött létre, hasznosítva és integrálva az évszázadok óta használt technikákat.
A címfestő mesterek készítették az épületek külső felületein és belső tereiben lévő feliratokat, üzletportálokon, kirakatokon megjelenő szövegeket, ábrákat és cégéreket a korabeli reklámkövetelmények szabályai szerint.

“A czég- és czímfestő- ipar a mázoló és fényező iparral rokon iparág, s minthogy kézműves természeténél fogva rendszerint csak hosszabb gyakorlás után sajátítható el, ezennel rendelem, hogy a czég- és czímfestő ipar- amennyiben önálló ipar gyanánt s nem valamely rokon iparág keretében űzetik- képesítéshez kötött iparágak sorába tartozzék.” (Magyarországi Rendeletek Tára 1889. Baross Gábor keresk. min. rendelete.)

Az ezerkilencszázas évek elején megalakult Budapesten a Szobafestő, Címfestő, Mázoló, Aranyozó és Fényező Ipartestület, és rövidesen szorgalmazták az országos szövetség megalakulásának szükségességét is. Ezerkilencszázháromban megalapították A Magyar Festőipar című lapjukat, a szakma egyetlen hazai folyóiratát, mely az ipartestületi híreken kívül, a legkorszerűbb anyagok, eszközök hirdetéseit is közzétette. Az ipartestület elnöke Lovász Gyula volt, aki a klasszikus díszítőipar régi hagyományainak felelevenítését is küldetésének tekintette.

A századforduló idején a klasszikus díszítőfestés módszerei szerint dolgozó címfestő mesterek, munkájuk során a gyakoribb zománctechnika használata
mellett egyre gyakrabban az üvegfestés és az üvegaranyozás technikáit is
alkalmazták.

A jelenleg divatban levő, és több helybeli czégtől jó minőségben szerezhető díszes keretbe foglalt üvegczímtáblák, melyeknek hátlapján fekete alapon arany betűk- többnyire gyöngyház betéttel- bolt párkányzatához arányosan beillesztve,
nemes egyszerűségükben, még inkább megfelelnek a jelzett igényeknek.” (Szmrecsányi Miklós: A művészeti sokszorosítás. Athenaeum, Budapest, 1886. 455. o.)

Az üveglapokra a mesterek felirataikat, ábráikat a hátoldalra festették és aranyozták, ezzel a technikával mély hatású, időtálló és legfőképpen elegáns felületeket hoztak létre.

Munkáikhoz az aranylapok különböző minőségű és színű változatait használták, melyek felhelyezése az adott felületre különleges szakértelmet igényelt egykoron és ma is.

A tizenkilencedik század végén az üveggyártás innovációinak köszönhetően a nagyméretű és kiváló minőségű, akár edzett síküveg előállítása már nem ütközött akadályba. Az üvegipar fejlődése által a címfestőipar fellendülőben lévő ága az üvegcímfestő mesterség is szélesebb felhasználási lehetőségekhez jutott.

Az üvegaranyozás során használt legfontosabb anyag az aranyfólia, más néven aranyfüst lemez. A leheletvékony, különböző karátszámú általában tizenkét-
huszonnégy karátos, kézi kovácsolással készülő különböző színárnyalatú arany lapokat a kívánt színárnyalat elérése érdekében ugyanúgy ezüsttel, rézzel,
nikkellel, platinával, ónnal, kadmiummal ötvözik ma is, mint egykoron. Az így kapott anyagot simára csiszolt gránit tömbökön régen kézi, ma már gépi kalapáccsal verik, nyújtják, majd az aranyfóliát általában nyolc centiméteres négyzetekre, méretre vágják. A lapocskákat úgynevezett füzetekben finom selyempapírral különítik el egymástól.

Az üvegaranyozás két különböző applikálási eljárásra, a vizes és az olajos
bázisú technikára épül. Minden esetben a feliratokat, motívumokat az üveg hátoldalára, tükörírásban készítik. A vizes aranyozás hatására az üvegen az arany tükörfelületet képez. A megtisztított felületre a vizes oldat felhordása után felhelyezik az aranyfüst lemezeket, majd száradás után bársonypárnával megcsiszolják. A csiszolás az esetleges hajszálrepedések megszűntetésére irányul. A tökéletesen egyöntetű arany felület elérése érdekében egy második réteg felhordása is szükséges. Ezt követően a teljes felületet bevonják egy rendkívül erős, általában fekete festékkel, a fedőfesték az üveg elülső oldalán tükröződő felületet képez.

A második eljárás az olajos aranyozás, ami a mixtion nevű kötőanyag használata során az üvegen matt aranyfelületet hoz létre. A különböző száradási idejű mixtion alapra hordható fel az aranyfüst lemez. A két technika ötvözésével a fényes és matt megjelenési mód kombinálható.
A különböző karátszámú aranylemezek váltogatásával gazdagabb színhatások is elérhetőek. A speciális zománc- és üvegfestékek használatával az aranyfelületek kontúrozására, árnyékolására, színátmenetek, háttér, valamint egyéb betűk és motívumok festésére is lehetőség nyílik.

Az üvegaranyozásnál használt legfontosabb eszközök a szarvasbőrrel bevont aranyozó-párna, és a legömbölyített, kétélű aranyvágó kés. A kés segítségével vágható méretre a párnán az aranyfólia. A párnáról mókusszőr ecset segítségével lehet felvenni, majd az adott pontra illeszteni az aranyfüst lemezeket.

Az aranyozás mellett a felületet díszítő festéssel, különböző színű kagylóhéjak, és egyéb anyagok applikálásával, üvegmarási és üvegcsiszolási eljárásokkal, valamint az íráskép, a betűcsaládok, a betűtervezés, azaz a tipográfiai eszközök alkalmazásával, szinte végtelen változat hozható létre. Minden egyedi igény, elképzelés teljesíthetővé válik.
A kézzel festett és aranyozott, úgynevezett üvegcímtáblák fénykora a tizenkilencedik század utolsó harmadától a második világháborúig tartott. A háborút követő államosítás, és ideológiai szemléletváltás sokszor az emberéletek ellehetetlenítésére és a polgári hagyományok megszűntetésére is irányult. A generációkon keresztül felhalmozott műveltségi, műszaki és szakmai tudás, tapasztalat és a hagyomány tudatos rombolása is cél volt.

A háborút követően előálló üveghiány és a társadalmi rendszer változása
miatt nehezen, vagy egyáltalán nem volt kivitelezhető e mesterség gyakorlása. A huszadik század második felére, főleg az utolsó harmadára a nyomdaipari eljárások és lehetőségek bővülésével, a digitális technikák előretörésével, valamint a kereskedelem szerkezetének drasztikus átalakulásával a címfestő mesterek eltűntek, tudásuk szinte teljesen elveszett.

A múlt századból származó aranyozott üvegcímtáblákat, tradicionális minőségközvetítő üzletportálokat ma is szép számmal megtalálhatjuk Európa számos nagyvárosában. Hazánkban a fent taglalt kulturális törés következtében már csak csekély számú ilyen irányú örökség található.

Fővárosunk és városaink jelenlegi belvárosi utcaképe az üzletek utcafronti megjelenése szempontjából sok esetben nem felel meg a városesztétikai elvárásoknak.